A három tudás


 index  |  szakfordítások és publikációk 

A kínai versírás elképzelhetetlen kalligráfia nélkül, a kalligráfiát pedig szoros kapcsolat fűzi a festészethez. E három művészeti ág között - melyeket Kínában "a három tudásnak" neveztek - nincs éles határ. Ideális esetben a kalligráfia ugyanolyan magas művészi színvonalú, mint a benne megtestesülő vers. A kínai írás, jellegénél fogva, ösztönzőbben hat a szépírás művészeire, mint az - egyébként szintén gyönyörűséges - latin ábécé.

A nagy számú és bonyolult kínai jel még a legjobb formaérzékű kalligráfus tudását is próbára teszi, ugyanakkor az önkifejezési lehetőségek valóságos tárházát biztosítja számára. A folyóírás (ezt hívjuk CaoShu –nak) tovább bővíti a változatok körét: a kalligráfus - intuitív alapon, a szöveg egészéről alkotott elképzelése szerint -, absztraktabbá tehet, leegyszerűsíthet vagy akár ki is hagyhat egyes jeleket. A kézírásokat még a hozzáértők is nehezen olvassák, ami különös fontosságot kölcsönöz a kalligráfus művészetének. A versek gyakran képek kíséretében kerülnek nyilvánosságra, és az egyik művészeti ágban elért eredmények a másikra is hatást gyakorolnak. Voltak korszakok, amikor a tájképeket, madarakat és egyéb témákat kalligrafikus stílusban festették meg, máskor pedig a jelek festőiségét hangsúlyozták.

A művészetek közti határok elmosódása azzal is magyarázható, hogy a festő és a kalligráfus ugyanazokat az alapeszközöket használja: bambusz nyelű, szőrből készített ecsetet, valamint koromból nyert tust. Ez a fajta ecset széles mozgáslehetőséget biztosít a festő-kalligráfus számára: egyeneseket éppúgy lehet vele rajzolni, mint éles szögeket, lágy íveket; vastag vonalakat éppúgy, mint hajszálvékonyakat, és az ecset külső szőrszálai segítségével finom mintázat rajzolható a fő ecsetvonások köré.

A kalligráfus művészete a vésnök és a fametszet-készítő mesterségével is érintkezett. A kilencedik században már gyakran előfordult, hogy a jeleket mester-kalligráfusok festették rá a kő vagy fa felületére, és a szakmájukban jártas vésnökök képesek voltak pontosan reprodukálni a lágy íveket, az éles szögeket és a külső szőrszálak nyomát. Sok kődörzsöléses, illetve fadúcok felhasználásával nyert nyomat ugyanolyan spontánnak hat, mint az eredeti festmény. A három tudás közti kölcsönösség egy másik oka a kínai írás természetében rejlik. Lényegében négy alapvető jelfajta vagy jel-összetevő létezik:

  • a piktogram, azaz a dolgok absztrakt képén alapuló jel 人 = ember, és úgy néz ki, mint egy pálcikaember;
  • a "gesztogram", amely nem a dolgot, hanem annak valamely megnyilvánulását ábrázolja;
  • a fonogram, azaz a hangot reprezentáló, képi hasonlóság nélküli szimbólum;
  • az ideogram, mely gyakorta a három említett jelfajta kombinációja: úgy jelez egy fogalmat, hogy annak mind képi, mint fonetikai ábrázolása csupán részleges.

A legfontosabb jellegzetesség azonban, hogy minden jelnek külön története van. Az írástudó kínai aligha törődik a történelmi előzményekkel, amikor szokványos dokumentumokat, iratokat, leveleket vagy újságcikkeket olvas - ezekben az esetekben a jelek csak szavak szimbólumai. Amikor azonban verset ír vagy olvas, ráhangolódik a hangzás, a látvány, a jel és a fogalom közti megfelelésekre

Nagyon érdekes, hogy akinek már van gyakorlata az egymásba szőtt piktogramok, gesztogrammok, fonogramok és ideogramok tanulmányozásában, élvezni tudja a látvány, a hang, a gesztus és a jelentés közti összhangot.