Hogyan olvassunk?


 index  |  szakfordítások és publikációk 

„ … a Jin dinasztiához tartozó Mu császár Yonghe korszakának kilencedik évében – amely a Yin vízi bivaly éve volt –, a harmadik hold hónap kezdetén mi valamennyien a Shanyin megyei Guiji Parancsnokság Orchidea Pavilonjában gyülekeztünk a Tavaszi Megtisztulási Fesztivál ünneplésére.” – így kezdődik a Wang Xizhi (王羲之, 265–420) által dőlt kínai írásjegyekkel írt Lantingji Xu 《蘭亭集序》 (Az Orchidea Pavilon Előszava), amelyet a kínai kalligráfia leghíresebb mesterművének tartanak.

A nyugati időszámítás szerinti 353. évben 42 kínai költő találkozott, hogy versek írásával és borivással ünnepeljék a tavasz kezdetét. A találkozójuknak otthont adó Orchidea Pavilonon patak folyt keresztül, a költők a partjain ültek, a vízen sodródó, borral teli ivóedényekre várva. Akinél a parti bokrok ágai megállították a poharat, az megitta a bort és verset írt. 26 költő 37 verse született így, amelyeket kötetbe gyűjtöttek össze. A Wang Xizhi (王羲之, 265–420) által írt előszó 28 sorban 324 írásjelet tartalmaz, köztük a ’zhi’ írásjel 17 alkalommal fordul elő, mindig más stílusban írva. Az improvizált szöveg nemcsak az írásjelek gyönyörű, változatos megformálása, hanem irodalmi értékei miatt is híres. Ritmusa, rejtett dimenziói máig példaértékűek a kínai költők számára.

A legenda szerint a szöveg eredetijét a Wang család generációi titokban adták át egymásnak, végül Zhiyong szerzetes, a család utolsó, gyermektelen tagja szerzetestársa, Biancai gondjaira bízta. A Tang dinasztiához tartozó Taizong császár annyira kedvelte Wang mester kalligráfiáit, hogy megparancsolta a Lanting Xu felkutatását. Xiao Yi császári cenzor, utazó tudósnak álcázva magát a kéziratot őrző Biancai szerzetes bizalmába férkőzött és meggyőzte, hogy mutassa meg neki a mesterművet. Amikor az értékes tekercs a cenzor kezébe került, az felfedte kilétét és az uralkodó nevében lefoglalta az Előszót, és visszalovagolt vele a császári fővárosba. Az örvendező császár számos pontos másolatot készíttetett a kéziratról és kőbe is vésette. Végakarata szerint vele együtt temették el.

A tekercs története számos kínai regény, vers, színdarab és film témája lett. Wang mester eredeti művei közül egy sem maradt meg, neves művészek által készített kópiáikat a kínai múzeumok legféltettebb kincsei között őrzik. A 303 és 361 között élt Wang Xizhi a kaligráfia művészetét Wei Shuo-tól tanulta. Egyik kedvenc időtöltése a libatenyésztés volt. A legenda szerint a kalligráfiák festéséhez szükséges finom csuklómozgást a libák nyakának mozgását megfigyelve tanulta. Hét gyermeke volt, valamennyien híres kalligráfusok lettek. Közülük legkisebb fia Wang Xianzhi a legismertebb.

A házának teraszáról a tájban gyönyörködő Wang Xizhi mester képét a 13. században élt Qian Xuan festette meg. Sok 20. századi nyugati művészhez (elég itt a magyar Hamvas Bélát, Hajas Tibort, Halász Pétert, vagy Molnár Gergelyt említeni) hasonlóan a kínai mesterek az életük, mindennapi tevékenységük megkomponálását is művészetük részének tekintették. Arra a következtetésre jutottak, hogy egyedül a szépen élt, minden pillanatában tudatos, meditatív élet eredményezhet tökéletes műveket. Nem véletlen, hogy a régi mestereket nemcsak művészként, hanem életmódjukkal példát adó szentekként is tisztelték. Az éberség, emelkedettség, a természet rendjéhez való igazodás teszi egyedül lehetővé művészetük tárgya élet-energiájának befogadását, vélték az ősi Kína költői és festői. Ezt a szemléletet tükrözi például a 9. században élt Han Gan lélekkel teli lovat ábrázoló, Éjszaka ragyogó fehér című képe. A néhány pontos vonallal megrajzolt lovat a későbbi századok tudósai és festői pecsétjeinek glóriája veszi körül. Mindegyik pecsét tulajdonosának egyetértését, tetszését jelöli. A Tang dinasztia alatt a figurákat ábrázoló festmények számítottak fontosnak, a tájképfestészet a háttérbe szorult. Később a részlet gazdag tájképek váltak dominánssá. Qu Ding Nyári hegyek című tájképe aprólékos gondossággal kidolgozott részletek gondosan egyensúlyozott kompozíciója: apró, finoman ívelő hidak, templomok simulnak a teremtés szimbólumának tekintett tájba. Guo Xi Öreg fák című képének Mahler zenéihez hasonló borongós, melankolikus hangulata van, mintha a művész könnyein keresztül nézte volna a tájat. A régi kínai festőknek erős képessége volt a groteszk észrevételére: Wu Bin buddhista szenteket ábrázoló festményén például gumi-végtagú szörnyek kavalkádját látjuk.

A több generációval később élt Zhao Mengfu Két fenyő című munkájából már hiányzik a realizmus, a romantika, bizonyos értelemben a festészet is. A tájkép mintha egy írott szöveg meghosszabbítása, kiterjesztése lenne, nem nézni, hanem olvasni kell. Nyugaton ezt a művészi hozzáállást konceptuális művészetnek hívják. Zhao Mengfu Négy anekdota Wang Xizhi életéből című műve egyszerre festmény, irodalom és előadó művészet. Ecsetmozgásának lineáris csavarodása, forgása, a vonalak folyamatosan és érzékien változó erőssége, vastagsága, a punktuáció annyira kifejezőek, hogy szinte halljuk a művész hangját, ahogy drámai erővel felolvassa a történeteket. Az egyik anekdota elmondja Wang mester látogatását egy libatenyésztő taoista szerzetesnél. Wangnak annyira megtetszenek a szerzetes libái, hogy meg akarja vásárolni őket. Hosszú alkudozás után megállapodnak: ha a kalligráfus lemásol két fejezetet Lao Ce könyvéből, megkaphatja a madarakat. Wang egy teljes délutánt tölt a szent szövegek másolásával, hogy aztán diadalmasan térhessen haza a libákkal, amelyek mozgását tanulmányozva továbbfejlesztette kalligráfia művészetét.

Najmányi László