Kalligráfiák mindenütt

index | szakfordítások és publikációk

Az évszázadok során a kínaiak sokféle felületre írtak. Ismerték és használták az összes fontosabb könyvformátumot: a tekercset, a leporellót, a mappát és a különböző típusú gerinckötéseket. Szinte a kínai írás kezdeteiig visszavezethető az a hagyományuk, hogy házak falára és sziklák oldalára festettek vagy véstek verseket. Az utóbbi gyakorlatot, mely az olvasást a tájban való gyönyörködéssel kapcsolta össze, a kínaiak kifinomult művészetté fejlesztették. A kínai irodalom tele van olyan emberekről szóló történetekkel, akik hosszú utazásra vállalkoztak, hogy elolvashassanak egy sziklába vagy templomfalba vésett feliratot.

A feliratok olykor nagyon nagy méretűek voltak: több olyan példáról is tudunk, ahol a jelek magassága meghaladta a több métert. Az olvasók gyakran másolatot készítettek a feliratokról. Nedves papírt borítottak rájuk, melyet belenyomkodtak a vájatokba, és faszénnel vagy tintával dörzsöltek át. A dörzsölt másolatokat felgöngyölték, összehajtogatták vagy könyvbe kötötték, s valószínűleg ez a gyakorlat vezetett a nyomtatás művészetének kifejlődéséhez. Egyes kínai egyetemeken a hivatalos szövegeket kődobokba vésték, és a tanulók úgy állították elő tankönyveiket, hogy dörzsölt másolatokat készítettek róluk. Ez a módszer nemcsak a korlátlan másolást tette lehetővé, hanem a szövegek standardizálását, a szövegváltozatok kiiktatását is. Az írásfelületnek nem kellett laposnak vagy statikusnak lennie. (Duan ChengSi a kilencedik század közepén beszámol egy munkásnőről, akinek egész testét Bai Juyi versek borították).

A három tudás

A kínai versírás elképzelhetetlen kalligráfia nélkül, a kalligráfiát pedig szoros kapcsolat fűzi a festészethez. E három művészeti ág között - melyeket Kínában "a három tudásnak" neveztek - nincs éles határ. Ideális esetben a kalligráfia ugyanolyan magas művészi színvonalú, mint a benne megtestesülő vers. A kínai írás, jellegénél fogva, ösztönzőbben hat a szépírás művészeire, mint az - egyébként szintén gyönyörűséges - latin ábécé.

A nagy számú és bonyolult kínai jel még a legjobb formaérzékű kalligráfus tudását is próbára teszi, ugyanakkor az önkifejezési lehetőségek valóságos tárházát biztosítja számára. A folyóírás (ezt hívjuk CaoShu –nak) tovább bővíti a változatok körét: a kalligráfus - intuitív alapon, a szöveg egészéről alkotott elképzelése szerint -, absztraktabbá tehet, leegyszerűsíthet vagy akár ki is hagyhat egyes jeleket. A kézírásokat még a hozzáértők is nehezen olvassák, ami különös fontosságot kölcsönöz a kalligráfus művészetének. A versek gyakran képek kíséretében kerülnek nyilvánosságra, és az egyik művészeti ágban elért eredmények a másikra is hatást gyakorolnak. Voltak korszakok, amikor a tájképeket, madarakat és egyéb témákat kalligrafikus stílusban festették meg, máskor pedig a jelek festőiségét hangsúlyozták.

A művészetek közti határok elmosódása azzal is magyarázható, hogy a festő és a kalligráfus ugyanazokat az alapeszközöket használja: bambusz nyelű, szőrből készített ecsetet, valamint koromból nyert tust. Ez a fajta ecset széles mozgáslehetőséget biztosít a festő-kalligráfus számára: egyeneseket éppúgy lehet vele rajzolni, mint éles szögeket, lágy íveket; vastag vonalakat éppúgy, mint hajszálvékonyakat, és az ecset külső szőrszálai segítségével finom mintázat rajzolható a fő ecsetvonások köré.

A kalligráfus művészete a vésnök és a fametszet-készítő mesterségével is érintkezett. A kilencedik században már gyakran előfordult, hogy a jeleket mester-kalligráfusok festették rá a kő vagy fa felületére, és a szakmájukban jártas vésnökök képesek voltak pontosan reprodukálni a lágy íveket, az éles szögeket és a külső szőrszálak nyomát. Sok kődörzsöléses, illetve fadúcok felhasználásával nyert nyomat ugyanolyan spontánnak hat, mint az eredeti festmény. A három tudás közti kölcsönösség egy másik oka a kínai írás természetében rejlik. Lényegében négy alapvető jelfajta vagy jel-összetevő létezik:

a piktogram, azaz a dolgok absztrakt képén alapuló jel = ember, és úgy néz ki, mint egy pálcikaember;
a "gesztogram", amely nem a dolgot, hanem annak valamely megnyilvánulását ábrázolja;
a fonogram, azaz a hangot reprezentáló, képi hasonlóság nélküli szimbólum;
az ideogram, mely gyakorta a három említett jelfajta kombinációja: úgy jelez egy fogalmat, hogy annak mind képi, mint fonetikai ábrázolása csupán részleges.

A legfontosabb jellegzetesség azonban, hogy minden jelnek külön története van. Az írástudó kínai aligha törődik a történelmi előzményekkel, amikor szokványos dokumentumokat, iratokat, leveleket vagy újságcikkeket olvas - ezekben az esetekben a jelek csak szavak szimbólumai. Amikor azonban verset ír vagy olvas, ráhangolódik a hangzás, a látvány, a jel és a fogalom közti megfelelésekre

Nagyon érdekes, hogy akinek már van gyakorlata az egymásba szőtt piktogramok, gesztogrammok, fonogramok és ideogramok tanulmányozásában, élvezni tudja a látvány, a hang, a gesztus és a jelentés közti összhangot.

Kalligráfia, versek és hangzás...

A kínaiak úgy vélték, hogy a hangzás fontos szerepet játszik a költészetben, ugyanolyan fontosat, mint a Három Tudás. A kilencedik században a verseket általában kántálták vagy énekelték, s az ideális költő nemcsak jó énekes, hanem gyakorlott lantjátékos is volt. Gong Fuzi Lun Yu-je szerint "egy művelt ember csak rendkívüli helyzetekben válik meg a lantjától". A beszélt kínai nyelvek, amelyekben fontos szerepe van a hangmagasság-változatoknak, arra ösztönzik a költőt, hogy zenei alakzatokat építsen a verseibe. Talán ez az a tulajdonsága a kínai költészetnek, amelyet a legnehezebb elérhetővé tenni a nyugati olvasó számára. Nem tudunk egyetlen olyan fordítóról sem, aki megpróbálta volna a kínai vers lexikális jelentésével együtt a zenéjét is visszaadni. A vizuális formák reprodukálására több nyugati költő is kísérletet tett, de a versek melódiája elveszett - talán egy hangköltő vagy egy zeneszerző vállalkozása több sikerrel kecsegtetne.

A kalligráfia tanulmányozása

810-ben már nyomtatott verseskötetek is léteztek, de a legtöbb költeményt kéziratos formában terjesztették. Ha egy kilencedik századi kínai költő kéziratot kapott a barátjától, először is szertartásos mozdulatokkal szétgöngyölte vagy maga elé terítette. Azután nyilván szemrevételezte a papírt vagy a selymet, amire a vers íródott, megtapogatta az anyagot, közben arra is figyelt, hogy milyen neszeket ad ki, talán még meg is szagolta.

A kéziratnak előbb a különleges formáját vette szemügyre, majd hozzálátott a kalligráfia részleteinek tanulmányozásához - egyelőre ezeket is absztrakt formákként kezelve. Csak most fogott hozzá az olvasáshoz. A vers valószínűleg kézírással lett lejegyezve, úgyhogy helyesebb volna silabizálásról beszélni. Feltehetőleg már volt valami előzetes elképzelése barátja kézírás-technikájáról a kézirat absztrakt formája alapján. Most azt figyelte meg, hogy hogyan tükröződik a forma által sugallt hangulat vagy lelkiállapot az egyes jelekben.

A kínai költemények modern kiadásai néha egy pöttyel, vagy más módon jelzik a sorvégeket, a hagyományos kínai költészetben azonban nem léteztek hasonlók. Az olvasó a vers belső sajátosságai - a szünetek, a párhuzamok stb. - alapján döntött. A leggyakoribbak az öt és hét jelből álló, közvetlenül a közepük előtt sormetszettel ellátott sorok voltak, s a mi olvasó ennek tudatában igyekezett megállapítani a sorok hosszát. A párhuzamok és az ellentétek központi szerepet játszottak a kor költészetében. Az olvasó valószínűleg velük kezdte az ismerkedést, s csak utána olvasta végig a verset.

Fontos, hogy a kínai nyelvben nincs igeidő és nyelvtani szám, s alig van benne olyan kötő- és viszonyító elem mint amilyen a névmás, vagy a névelő a nyugati nyelvekben. A kínai költők gyakran ki is hangsúlyozták a kétértelműségeket. Az olvasó e kétértelműségeket nyilván feloldotta valahogy, de az alternatív lehetőségekről sem feledkezett meg, miközben a vers körvonalai lassacskán kirajzolódtak előtte. A korabeli költészet tele volt célzásokkal, amelyek a fogékony olvasóban reminiszcenciákat keltettek. Az olvasó az előtte fekvő verset számtalan más szöveggel is kapcsolatba hozta, melyeket különböző helyzetekben hallott énekelni vagy szavalni. Mikor már eleget tűnődött a versszakokon, és sikerült megragadnia az értelmüket, kipróbálta a költemény hétköznapi beszéden túli hangzáslehetőségeit.

A ritmusérzet, az intonáció keltette dallamérzet kulcsot adott a költemény elénekléséhez vagy elkántálásához. Sok verset ismert dallamra írtak, s ha olvasónk elég figyelmes volt, a megfelelő dallamon kezdte énekelni a verset, s újabb párhuzamokat fedezhetett fel. … Majd lantjáért nyúlt, és kísérni kezdte önnön énekét, vagy őrölt egy kis festéket, s maga is festett vagy írt valamit válaszképpen. S ha tetszett neki a költemény, elraktározta az emlékezetébe. Ez a fajta olvasás persze meglehetősen időigényes, cserébe viszont az olvasó majd' minden érzékét megmozgatja és kielégíti. Kontinuitást teremt a vizuális szöveg és az elszavalt költemény között, melyek kölcsönhatásba lépnek egymással, új élményekkel gazdagítva s különféle tevékenységekre ösztönözve az olvasót.

A kínaiak úgy gondolják, hogy az írásnak mágikus hatalma van - a kínai éttermek falára kifüggesztett feliratos szalagok gyakran a tulajdonost védő talizmánok. Sok olyan mítoszt ismerünk, amely a könyvek és az írás isteni és misztikus eredetéről szól, s az írásjelek még mindig őrzik hasonlóságukat a Ji King hexagramjaihoz, melyekhez etimológiai kapcsolat fűzi őket. A kilencedik században élt Bai Juyi azt remélte, hogy profán versei buddhista szutrákként fognak újjászületni - ő pedig szerzetesként fog feltámadni.

Hogyan olvassuk a kínai festményeket?

„ … a Jin dinasztiához tartozó Mu császár Yonghe korszakának kilencedik évében – amely a Yin vízi bivaly éve volt –, a harmadik hold hónap kezdetén mi valamennyien a Shanyin megyei Guiji Parancsnokság Orchidea Pavilonjában gyülekeztünk a Tavaszi Megtisztulási Fesztivál ünneplésére.” – így kezdődik a Wang Xizhi által dőlt kínai írásjegyekkel írt Lantingji Xu (Előszó az Orchidea Pavilonban komponált versekhez), amelyet a kínai kalligráfia leghíresebb mesterművének tartanak.

A nyugati időszámítás szerinti 353. évben 42 kínai költő találkozott, hogy versek írásával és borivással ünnepeljék a tavasz kezdetét. A találkozójuknak otthont adó Orchidea Pavilonon patak folyt keresztül, a költők a partjain ültek, a vízen sodródó, borral teli ivóedényekre várva. Akinél a parti bokrok ágai megállították a poharat, az megitta a bort és verset írt. 26 költő 37 verse született így, amelyeket kötetbe gyűjtöttek össze. A Wang Xizhi (王羲之) által írt előszó 28 sorban 324 írásjelet tartalmaz, köztük a ’zhi’ írásjel 17 alkalommal fordul elő, mindig más stílusban írva. Az improvizált szöveg nemcsak az írásjelek gyönyörű, változatos megformálása, hanem irodalmi értékei miatt is híres. Ritmusa, rejtett dimenziói máig példaértékűek a kínai költők számára.

A legenda szerint a szöveg eredetijét a Wang család generációi titokban adták át egymásnak, végül Zhiyong szerzetes, a család utolsó, gyermektelen tagja szerzetestársa, Biancai gondjaira bízta. A Tang dinasztiához tartozó Taizong császár annyira kedvelte Wang mester kalligráfiáit, hogy megparancsolta a Lanting Xu felkutatását. Xiao Yi császári cenzor, utazó tudósnak álcázva magát a kéziratot őrző Biancai szerzetes bizalmába férkőzött és meggyőzte, hogy mutassa meg neki a mesterművet. Amikor az értékes tekercs a cenzor kezébe került, az felfedte kilétét és az uralkodó nevében lefoglalta az Előszót, és visszalovagolt vele a császári fővárosba. Az örvendező császár számos pontos másolatot készíttetett a kéziratról és kőbe is vésette. Végakarata szerint vele együtt temették el.

A tekercs története számos kínai regény, vers, színdarab és film témája lett. Wang mester eredeti művei közül egy sem maradt meg, neves művészek által készített kópiáikat a kínai múzeumok legféltettebb kincsei között őrzik. A 303 és 361 között élt Wang Xizhi a kaligráfia művészetét Wei Shuo-tól tanulta. Egyik kedvenc időtöltése a libatenyésztés volt. A legenda szerint a kalligráfiák festéséhez szükséges finom csuklómozgást a libák nyakának mozgását megfigyelve tanulta. Hét gyermeke volt, valamennyien híres kalligráfusok lettek. Közülük legkisebb fia Wang Xianzhi a legismertebb.

A házának teraszáról a tájban gyönyörködő Wang Xizhi mester képét a 13. században élt Qian Xuan festette meg. Sok 20. századi nyugati művészhez (elég itt a magyar Hamvas Bélát, Hajas Tibort, Halász Pétert, vagy Molnár Gergelyt említeni) hasonlóan a kínai mesterek az életük, mindennapi tevékenységük megkomponálását is művészetük részének tekintették. Arra a következtetésre jutottak, hogy egyedül a szépen élt, minden pillanatában tudatos, meditatív élet eredményezhet tökéletes műveket. Nem véletlen, hogy a régi mestereket nemcsak művészként, hanem életmódjukkal példát adó szentekként is tisztelték. Az éberség, emelkedettség, a természet rendjéhez való igazodás teszi egyedül lehetővé művészetük tárgya élet-energiájának befogadását, vélték az ősi Kína költői és festői. Ezt a szemléletet tükrözi például a 9. században élt Han Gan lélekkel teli lovat ábrázoló, Éjszaka ragyogó fehér című képe. A néhány pontos vonallal megrajzolt lovat a későbbi századok tudósai és festői pecsétjeinek glóriája veszi körül. Mindegyik pecsét tulajdonosának egyetértését, tetszését jelöli. A Tang dinasztia alatt a figurákat ábrázoló festmények számítottak fontosnak, a tájképfestészet a háttérbe szorult. Később a részlet gazdag tájképek váltak dominánssá. Qu Ding Nyári hegyek című tájképe aprólékos gondossággal kidolgozott részletek gondosan egyensúlyozott kompozíciója: apró, finoman ívelő hidak, templomok simulnak a teremtés szimbólumának tekintett tájba. Guo Xi Öreg fák című képének Mahler zenéihez hasonló borongós, melankolikus hangulata van, mintha a művész könnyein keresztül nézte volna a tájat. A régi kínai festőknek erős képessége volt a groteszk észrevételére: Wu Bin buddhista szenteket ábrázoló festményén például gumi-végtagú szörnyek kavalkádját látjuk.

A több generációval később élt Zhao Mengfu Két fenyő című munkájából már hiányzik a realizmus, a romantika, bizonyos értelemben a festészet is. A tájkép mintha egy írott szöveg meghosszabbítása, kiterjesztése lenne, nem nézni, hanem olvasni kell. Nyugaton ezt a művészi hozzáállást konceptuális művészetnek hívják. Zhao Mengfu Négy anekdota Wang Xizhi életéből című műve egyszerre festmény, irodalom és előadó művészet. Ecsetmozgásának lineáris csavarodása, forgása, a vonalak folyamatosan és érzékien változó erőssége, vastagsága, a punktuáció annyira kifejezőek, hogy szinte halljuk a művész hangját, ahogy drámai erővel felolvassa a történeteket. Az egyik anekdota elmondja Wang mester látogatását egy libatenyésztő taoista szerzetesnél. Wangnak annyira megtetszenek a szerzetes libái, hogy meg akarja vásárolni őket. Hosszú alkudozás után megállapodnak: ha a kalligráfus lemásol két fejezetet Lao Ce könyvéből, megkaphatja a madarakat. Wang egy teljes délutánt tölt a szent szövegek másolásával, hogy aztán diadalmasan térhessen haza a libákkal, amelyek mozgását tanulmányozva továbbfejlesztette kalligráfia művészetét.

Najmányi László