A kalligráfia tanulmányozása

 index  |  szakfordítások és publikációk 

810-ben már nyomtatott verseskötetek is léteztek, de a legtöbb költeményt kéziratos formában terjesztették. Ha egy kilencedik századi kínai költő kéziratot kapott a barátjától, először is szertartásos mozdulatokkal szétgöngyölte vagy maga elé terítette. Azután nyilván szemrevételezte a papírt vagy a selymet, amire a vers íródott, megtapogatta az anyagot, közben arra is figyelt, hogy milyen neszeket ad ki, talán még meg is szagolta.

A kéziratnak előbb a különleges formáját vette szemügyre, majd hozzálátott a kalligráfia részleteinek tanulmányozásához - egyelőre ezeket is absztrakt formákként kezelve. Csak most fogott hozzá az olvasáshoz. A vers valószínűleg kézírással lett lejegyezve, úgyhogy helyesebb volna silabizálásról beszélni. Feltehetőleg már volt valami előzetes elképzelése barátja kézírás-technikájáról a kézirat absztrakt formája alapján. Most azt figyelte meg, hogy hogyan tükröződik a forma által sugallt hangulat vagy lelkiállapot az egyes jelekben.

A kínai költemények modern kiadásai néha egy pöttyel, vagy más módon jelzik a sorvégeket, a hagyományos kínai költészetben azonban nem léteztek hasonlók. Az olvasó a vers belső sajátosságai - a szünetek, a párhuzamok stb. - alapján döntött. A leggyakoribbak az öt és hét jelből álló, közvetlenül a közepük előtt sormetszettel ellátott sorok voltak, s a mi olvasó ennek tudatában igyekezett megállapítani a sorok hosszát. A párhuzamok és az ellentétek központi szerepet játszottak a kor költészetében. Az olvasó valószínűleg velük kezdte az ismerkedést, s csak utána olvasta végig a verset.

Fontos, hogy a kínai nyelvben nincs igeidő és nyelvtani szám, s alig van benne olyan kötő- és viszonyító elem mint amilyen a névmás, vagy a névelő a nyugati nyelvekben. A kínai költők gyakran ki is hangsúlyozták a kétértelműségeket. Az olvasó e kétértelműségeket nyilván feloldotta valahogy, de az alternatív lehetőségekről sem feledkezett meg, miközben a vers körvonalai lassacskán kirajzolódtak előtte. A korabeli költészet tele volt célzásokkal, amelyek a fogékony olvasóban reminiszcenciákat keltettek. Az olvasó az előtte fekvő verset számtalan más szöveggel is kapcsolatba hozta, melyeket különböző helyzetekben hallott énekelni vagy szavalni. Mikor már eleget tűnődött a versszakokon, és sikerült megragadnia az értelmüket, kipróbálta a költemény hétköznapi beszéden túli hangzáslehetőségeit.

A ritmusérzet, az intonáció keltette dallamérzet kulcsot adott a költemény elénekléséhez vagy elkántálásához. Sok verset ismert dallamra írtak, s ha olvasónk elég figyelmes volt, a megfelelő dallamon kezdte énekelni a verset, s újabb párhuzamokat fedezhetett fel. … Majd lantjáért nyúlt, és kísérni kezdte önnön énekét, vagy őrölt egy kis festéket, s maga is festett vagy írt valamit válaszképpen. S ha tetszett neki a költemény, elraktározta az emlékezetébe. Ez a fajta olvasás persze meglehetősen időigényes, cserébe viszont az olvasó majd' minden érzékét megmozgatja és kielégíti. Kontinuitást teremt a vizuális szöveg és az elszavalt költemény között, melyek kölcsönhatásba lépnek egymással, új élményekkel gazdagítva s különféle tevékenységekre ösztönözve az olvasót.

A kínaiak úgy gondolják, hogy az írásnak mágikus hatalma van - a kínai éttermek falára kifüggesztett feliratos szalagok gyakran a tulajdonost védő talizmánok. Sok olyan mítoszt ismerünk, amely a könyvek és az írás isteni és misztikus eredetéről szól, s az írásjelek még mindig őrzik hasonlóságukat a Ji King hexagramjaihoz, melyekhez etimológiai kapcsolat fűzi őket. A kilencedik században élt Bai Juyi azt remélte, hogy profán versei buddhista szutrákként fognak újjászületni - ő pedig szerzetesként fog feltámadni.